Majd erre a reggelre fogok gondolni mindig, amikor a két gyerek egymás torkának esve üvöltözik és verekszik. Pannát útjára engedtük, egy nagyobb (nagyon, nagyon, nagy) hátizsákkal és egy kisebb (de még mindig nagy) zsákkal, valamint több napos hideg élelemmel, mellyel a Nílusig gond nélkül eljuthatna. Hogy András az én integetős, nehezen elengedős vonalamat viszi tovább, az abból is látszik, ahogy kétszer megpicsogta a búcsúzkodást. Hajnalban pedig csak csattogó tappacsokat hallottam a konyhából, aztán, amikor kimentem reggelit csinálni, a földön, az összekészített zsákok tövében két családi kép lapult, rólunk és csak Bundiról, mely a legkisebb gyerek útravalója volt.
ps: Mi lett volna, ha nem nyaralgatnának néha nélkülünk a nagymamájuknál...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.