Ha az igazán jó fotós a lusta festő, akkor az írás művelőjének a diktafon lehetne az igazi megváltás, de sajnos nem. Mert a hangulat, ihlet, vagy a Tudja Fene mi, szóval a hangos szó szétzúzza a legtökéletesebb gondolatfolyamot is. Délelőtt pédául még le tudtam volna írni, hogy milyen volt az Egész, most már csak nyomokban van bennem.

Itthon voltunk, egy gyors reggeli jövés-menés után haladtam a napi rutinban. Gy. feküdt, hol aludt, hol csak majdnem aludt, de szokatlanul el voltunk mélyedve a saját nyavajánkban. Aztán elmentünk vadászni, lencsét és füstölt oldalast, voltunk a piacon is, meg hentesnél. Itthon beálltam a nők helyére, Gy. olvasott, szólt a rádió, főtt a főzelék. Ettünk, kicsit dolgoztunk, aztán néztünk kis Tudors-t. Végül elaludtunk, mert a gyerekekre alulfizetett óvónők és tanárok vigyáznak. Amikor felébredtem, rájöttem, hogy pont ilyen lesz, a nyugdíj, persze lehet, hogy nem lesz a lencsében füstölthús és lehet, hogy nem minenki éri ezt meg közülünk, de a nap kábé ennyi fix ponttal halad majd előre a legjobb esetben is. El fog tűnni belőlem a tűz, nyilván belőle is, helyette valami szokványos csúz fog beköltözni, a nap fénypontja, ha nem valljuk be, akkor is a vásárlás lesz és esetleg, ha összefutok valakivel az utcán. A világhoz a kapocs a tévé lesz majd. Az unokáimat várni fogom, de amint megérkeznek, rájövök, hogy elfáradok tőlük fél óra alatt, mert hangosak és folyton új dolgokat akarnak. Ettől függetlenül imádom majd őket, de legjobban akkor, amikor alszanak. A kert a legnagyobb probléma lesz, mert már nem lesz energiánk rá, ha akarjuk, akkor sem. Lassan öregnek hívjuk majd egymás, meg mamának és papának. És, ha belegondolunk, ez nem egy reális, hanem idealisztikus kép, számba véve a divatos csapásokat. Még a csontomban is éreztem, hogy megörgedtem és ha valaki elém állt volna és azt mondja, hogy a délutáni alvás beszippantott 30 évet, én elhiszem.

Aztán délután megtelt a ház, mindenki egy helyen, helységben, négyzetméteren. Végletek.