Néha pontosan a saját szentimentalista gondolataim elől menekülök. Rádióba. Materialista tervek hatása alá. Bulvársajtóba. Mert ilyenkor úgy érzem, hogy csak hús vagyok, lélek nélkül, aki teszi egymás után a köveket, élvhajhászan, mint az állat, akinek eszébe sem jut, hogy van elmúlás. Térben, időben. Legtöbbször egészen jól megy, s hogy érdemes-e megtartani ezt a tüskés kupacot, itt belül, nem tudom, de inkább maradjon, legalább van, ami hajt és inspirál.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.