Vasmacs

"...elcsesztük. Így, ezzel az idétlen szóval a legpontosabb, ne nézz ekkora szemekkel, már az elején elrontottul.Lehet, hogy egyszer sikerül majd, vagy már sikerült is, valami másik dimenzióban, tudod, amikkel te olyan jóban vagy, mert mindig megálmodod őket. Ez pedig egy hülye próba volt, mi meg megbuktunk, nem mentünk át. Vonz mindened, a szagod, azok a tányér nagy szemeid, még a neved kezdőbetűje is, de nem megy. Pedig próbáltam, de olyan fal van itt előttem- és pont oda mutat, ahol állok-, amin még átnyúlni sem tudok. Várj, elmagyarázom. Tudod, te vagy a szikla. Jó, egy szép szikla, most nem ez a lényeg. Oké, akkor legyél rubin, szóval Te vagy a szikla én meg nem találom rajtad a rést, nem tudlak úgy megfogni, hogy hozzámsímulj. És hiába akarlak megfogni, én is pont olyan kemény leszek, mint te.- A padot rugdosva rámnéz. Már ő is egy szikla, csak egy távoli hegy, amit messziről nézek. Mert van rajta hó, csak egy pici a tetején és olyan jó lenne oda felmenni, megnézni, hogy meddig süpped bele a lábam, de tudom, hogy soha nem jutok el odáig. Nincs kedvem leülni sem mellé, mereven állok a láthatatlan falunk előtt, amit az előbb egy nagyvonalú kézmozdulattal felrajzolt. Idétlen filozófia robog a fejemben: Ő az én hegyem marad-e, akkor is, ha soha többet...Megkordul a hasam és visszazökkenek a kavicsos útra, a cigicsikkek közé, milyen hálás, hogy működöm, mindenek felett. Menne már, ezt lezárta. Nekem sem jut semmi az eszembe, amivel nyújthatnám, még azt sem mondom el, hogy mit álmodtam, pedig milyen jót röhögne. -Szia!- és elrohanok. A kavicsok úgy csikordulnak a lábam alatt, mint amikor a sziklák összeütköznek, élesen, könyörtelenül, egyik sem enged, csak némelyik néha alámerül. Ahogy távolodom, érzem, hogy rajtam is van már hó, csak a csúcsomon, ahová felmászna, de nem fog. Távolról nézi majd, és még csak arra sem gondol, hogy az ő hegye vagyok-e, mert tudja. Pont, mint álmomban, amikor elárulta, hogy nekünk ezt most nem szabad..."