Vasmacs

Tegnap, egy pohár erdélyi málnással lerogytam a tévé elé, volt legalább 10 percem altatás előtt és ott ragadtam. Nagy Bandó és Markos-Nádas volt, meg Hofi. Olyan Bandó kabaré, amit azóta nem láttam, azaz kb 25 éve és emlékeztem rá, gyorsan visszarepültem hát a tomori pacás szőnyegére, amikor a tv alatt még a magnó zöld lámpája világított és az erkély alsó csíkján láttam a világot, a nyitott ajtón keresztül. Szóval olyan volt, mint egy szippantás, vagy egy falat valamyilen régi dologból. Nagy Bandó meg törölgette a könnyeit, hát, istenem,van az úgy, hogy olyan bevágást sikerül leadni, amit maguk sem láttak évek óta, nyilván ő is időutazott.

Nem akarunk megöregedni! De nem azért, mert rácaink lesznek, meg térdkopásunk! Egyszerűen nem akarunk szembesülni azzal, hogy vannak dolgok, amik elmúlnak. Visszahozhatatlanul. És erre senki sem készül fel, csak egyszer arcul csap valami hülye emlék, ami nem is fontos, csak azzal szembesít, hogy már régebben vagyunk itt, mint godnolnád, hogy az idő csak bizonyos kor felett észrevehető és hogy egyre több minden tűnik el mellőlünk.

Nekem a Nagy Bandó szövegek egyet jelentenek például azzal, amikor apámmal elmentem egyszer valahová dolgozni. Persze ő dolgozott, én meg lógattam a lábam, akkor például a Dunába. Egy stégen lógtam, papa meg melózott a házban, és kabarét hallgatott. Én meg elcsúsztam a stégen, bele a vízbe, a lábam meg beleakadt a hínárba. Olyan tisztán emlékszem a döbbenetre, hogy basszus nem tudok víz felé kerülni, mintha öt perce lett volna. Már majdnem bedobtam a törülközőt, amikor kiszabadult a lábam, és olyan valószínütlen volt minden. Így, amikor a panel poénok mennek, én egy épülő vidéki ház stégje mellett próbálok úszni. És ami különös, egyáltalán nem rossz rá gondolni. Ha emlékeznénk a halálunkra, biztosan nem lenne az olyan rossz, hiába, a kötődések...