Füst Milán szerint az embernek egyetlen igaz szerelme van, csak más-más alakot ölt. A Bakács szerint, a szerelem a betegségnek egy fajtája, ezzel egyébként így lehetnek a japánok is, akiknek az igaz szerelem vége kizárólag halálos, pont úgy, mint Shakespearnél. A kamaszok is ezt hiszik, aztán kiábrándulnak.
15 éve én is ezeket gondoltam, most azt hiszem inkább, hogy mindegyik szerelmünkkel dolgunk van. Tanulunk tőle, belőle, lehet, hogy pont azt, hogy leéljük vele az életünket, vagy éppen azt, hogy hagyjuk elengedni. Egyikből viszünk valamit a másikba, és folyton keresünk valami ismerős érzést. Lehet persze, hogy van egy (gyűrű) mindenek felett, életeken át. Az energiánk másik fele. És hogy mikor, hol lehet a világban, mellettünk, vagy messze, nem tudjuk, de tulajdonképpen nem ez lényeg. Az a csomag, amit hoztunk magunkkal, azt kell rendbe tenni, teljesen mindegy, hogy vele, vagy nélküle.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.