Vannak dolgok, amiket egyre kevésbé tudok befogadni, nedves orr nélkül végig olvasni, végig hallgatni. Mint a Pöttyös Pannában, Ila néni, aki elárulja, hogy a könnyeket összekötötték a nevetéssel. Ilyenek a nekrológok is, a saját családom elmúlását látom mindegyikben. Ahogy lekopnak rólunk dolgok, aztán egyszer csak majd eszünkbe jutnak, ha szerencsénk van, már nevetni is tudunk néha, de általában a hiányérzet a nagyobb. Miközben építünk, gyarapítünk, valahogy az űr is nagyobb. Előre megyünk, de hátra tekintgetünk. Ez a bajunk, genetikailag vagyunk elrontva, vatta kéne a szívünk helyére...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.