Igazán érdemes lenne az építkezésről írni néhány mondatot, most, hogy szusszantam végre egyet, s öt perc múlva indulok a szülőire (boáááá), csak tőmondatokra fussssa.

Szóval, eddig is tudtuk, hogy a házunkon munkálkodni olyan, mintha régészeti ásatáson vennél részt, de tegnap két dolgot is meg kellett tudnom. Az egyik az, hogy az egyik sarkát bombatámadás érte, a kérdés már csak az, hogy melyik háborúben (lehet, hogy valamelyik pun hódítóban?), valamint azt, hogy az első falakat gyakorlatilag a két ablak tartja össze. Nem írói túlzás, tényleg, így még nem eldöntött, hogy mi is lesz a sorsa, talán nem omlik össze. Én javasoltam két marha nagy oszlop húzását a fal mellé, de kiröhögtek. Ja, még azt is megtudtam, hogy a házunk, ami olyan, mint egy tornácos paraszt ház, tulajdonképpen egy tornácos parasztház, beépítve.

Az pedig csak az én csekély értelmemet jelzi, hogy gyakorlatilag az egészben a legfontosabb momentum az, hogy mégis, milyen színű lesz a házunk. Beszippantott az a sok árnyalat, komolyan, tanácstalan vagyok. Az eddig biztos hús és mályvát, enyhe kétely váltotta fel, megint húz a szívem a sárga felé, dehát minden rohadt ház sárga, mert senki sem meri bevállalni pédául a hússzínt.

Most pedig vár az óvodai szülői közösség, már most viszketek, az évek múlásával egyre kevésbé van gyomrom a sok emberhez. Egyébként én is az vagyok nekik, biztosan. Szóval bekaphatjuk!