Ha megkérdezed tőlem, hogy mikor kezdtem itthon érezni magam, akkor azt válaszolnám, hogy amikor már minden zugban megtaláltam magam. Ehhez a könyveim is hozzásegítenek, s amióta apósom marxista előéletét sikeresen kiűztem a könyvespolcról, s némi irodlami- bulvár vonal is fellelhető a fizika és matematika keményvonalas irányzata mellett, azóta néha majdnem olyan, mintha megjöttem volna.

 Mivel három helyre szórodtak szét a könyveim, néhány kedvencemről már igazán nincsenek információim. Gy. egyébként nagy álommegvalósító, s egyre több olyan apró (vagy) nagy dologgal lep meg, amihez leginkább lélek kell (szóval meg kell cáfolnom, hogy nincs lelke, mert van neki, csak túl vastag a borítás rajta, de ütöttünk rá nagy réseket, hogy előjöjjön). Szóval tegnap megjött az egyik régi kedvenc könyvem, Gy. licitálta a vaterán. Brunella Gasperini családkönyvei közül az utolsó jött meg legelőször, amit egyébként már lehet, hogy nem kellett volna megírnia, de tekintve, hogy nem volt egy bő tollú író, üsse kő, nagy felüdülés volt Sanyi bácsi jól megfontolt godnolatai után (egyébként nem rossz könyv az ővé sem).

Szóval itthon vagyok, mert a polcon (még a táskámban) már ott van a Mi és Ők, aztán lassan megjön az Én és Ők is, s végül, mire az egész kollekciót bedolgozom, elgondolkozhatok azon, hogy mennyire sikerült megvalósítanom azt a világot, amit ezeknek a könyveknek a hatására megálmodtam kamaszként...