Ahogy visszaolvasgattam a blogom, az utóbbi néhány hét teljesen olyan hangulatot tükröz, mintha A, nem lennék normális, B, nálunk egy bolondokháza lenne, C, egy elkényeztetett kis picsa lennék, aki rádöbbent a valóságra.

Pedig, alapvetően egészen jól elvagyok (ebben a pillanatban dőlt valami össze a nappaliban, de azért sem érdekel), főleg, hogy dadadadadammm, ma már kapok lebegőt. Ha valaki nem hitt eddig a homeopátiában, íme, élő példa vagyok, hogy két hét mindenféle szarság után, csak ez segített, méghozzá egy éjszaka alatt. Szóval visszatérve az itthoni állapotokra, magam sem hittem volna, hogy kibírok anyám nélkül, azaz a segítsége nélkül egyhuzamban 7 hetet, de feladat sikeresen teljesítve. Most már elhiszem, hogy van valami közöm a felnőtt társadalomhoz, nemcsak a legkisebb, elkényeztetett kislány vagyok. Van két egészen normális gyerekem és egy egészen normális férjem, van munkám, egyszerre három újságban írok,néha még olvasok is, itt-ott még szórakozom is (utóbbi időben, inkább ott) és egyáltalán, nem panaszkodhatom, mert én is egészen normális tudok lenni néha. Persze minden napra jut valami csip-csup marhaság, ma például egész délután főztem, meg palacsintát sütöttem, aztán, amikor végre nekiállhattam volna, hogy megegyem a babalevesem (állva persze), kicsúszott a tányér a kezemből. Mivel éppen a palacsintasütés közben ért az eset, nemcsak a kezeimet forráztam le és a fejemet, nyakamat, hanem a tészta alapba is jutott. Ezt persze nem mondtam el a családnak, had higyjék, hogy csak ilyen pikánsra sikerült a cucc, de ahogy nézem, az arcom aljára és a nyakamra száradt a leves, mert gyorsan kártalanítottam a konyhát és hűtöttem a kezem, szóval a kicsire nem adtam. Ezek meg itt nem szóltak, hogy hogyan nézek ki, kis dögök.

Panna egyébiránt egész jól szerepelt a Zrínyin, tovább nem fog jutni, de 75 százalék feletti, ami azt jelenti, hogy neki szerencsére soha nem lesz gondja a suliban a matekkal, nagyon kis okos. Ennek ellenére, ha még két percig kézen áll, kizárom a kertbe az esőbe, mert megőrülök, hogy egész nap, damm, damm, pattog a nappaliban és valaki mindig veszélyben van, hogy szájba lökődik a lábai által.

András minden nap meglep azzal, hogy mennyire találékony. Ahogy mondani szokás, ha a színpadon van egy pisztoly, az elsül, nos, én szilveszter óta nézegetem a konfettis zacskót és alapvetően tudtam, hogy egyszer beteríti majd a lakást vele, ha nagyon akartam volna, biztosan kidobom. Tegnap aztán, minden figyelmeztetés ellenére, a szobáját belepte színes hóval. A Pannáét is, becsomagolt néhány adagot papírzsepibe és bedobta hozzá. Ma pedig, egy adag sajtot találtam Panna ékszeres dobozába rejtve (kért gyümölcs levet, de amíg nem evett, nem kapott). Egyébként, hiába kiköpött Gy. , s bármit mondok az apjának, valahol látom benne magam, a harcokat, amik benne dúlnak. Az ötletességet, hogy mindent ki kell próbálni. Annyira nehéz nem röhögni, amikor valami új hülyeségével találom szembe magam. Olyan jó nem dolgozni egy kicsit, levegőt kapni, szóval elnézést az olvasóktól, lassan visszaállok a világosabb oldalra.