Vannak olyan pillanatok, amikor olyan tökéletesen lehet látni, hogy mi a baj velünk. Vagyis konkrétan magunkkal, ugye, mert általában az érdekel mindenkit, hogy jómaga hogyan boldogul, meg ilyenek. Én ezektől a pillanatoktól szomorú leszek, mert egyszerűen mocskosnak érzem magam. Valamit, valahol biztosan elrontottunk már, és nem tudom, hol lehet kiküszöbölni a hibát, hogy érdemes-e, vagy ez is valamilyen spirituális épülés útja, vagy mittudomén. Hány emebrtől kell majd még bocsánatot kérnem, azért, amit akár véletlenül is tettem, vagy majd fogok tenni, hány embernek kell mebocsátanom, szerelmet vallanom, és hányban kell még hinnem?
"...a világ szellemi dolog, amivel nem lehet cselekedni. Aki cselekszik, elrontja...Az emberek ma már csak Én-ek. Az Én elmerül a kábaságba, vagyont gyűjt, hatalomra éhes, élvezetet hajszol." (Hamvas Béla)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.