Vasmacs

Kiberetvált és illatosra suvickolt alsótájékkal, némi házelvesztéssel és izgalommal azonosítom magam Gizusnál. "Csúszás van." szögezi le, miközben irányíthatatlan tekintetével, próbál csábító lenni. "Nem, nem vagyok terhes", s már szégyenkezem is, mert a váró elhallgat és minden szem rám szegeződik, hogy akkor minek vagyok itt. Egy óra múlva már én sem tudom, egy kicsit szégyellem magam, hogy feltartom a sort a sok gömbölyű család előtt, de közben próbálok légneművé válni. Úgy is olyan meleg van, majd beleolvadok a tapétába. Nyolc négyzetméteres szoba, négy apuka, két nagymama, négy kismama, egy, aki X (de kiderül végül, hogy ő is terhes), meg én. Minden adott egy jó Merle scifihez, most biztosan beszippant minket a nagy fekete időlyuk, megismerkedünk mindannyian, összefogunk, aztán összeveszünk, majd kibékülünk, végül megmenekülünk. Kezemben Vronszkij harcol Annával és a lovakkal, valamint egy egész orosz társadalommal, de nála sokkal hangosabbak Apák, így nagy AAAAA-val. Kisszekrények, pelenkázók, bunkó eladók, saját igazak, szűkebbre szabott gátmetszéses viccek én meg lopva körülnézek. Mindenki vihog és üdvözült.

Gizus tologatja izgatottan a szemüvegét, anyák simogatják kacagva a pocakjukat, csak így, hasa itt senkinek sincs, csak nekem, amit a második órában már automatikusan én is simogatok. Végleg antiszociális lettem, amikor majdnem kiugrom az egyik apuka után, aki bagózni távozik, mert életemet adnám egy cigiért. És két értelmes mondatért, amiben egy darab kistestvér sincs, meg bútor, meg mi lesz a neve sem, és különben is, nem veszik észre, hogy én lehet, hogy meg fogok halni???? Gizus azonosít, „Viki, csak egy rákszűrés?” Belemennék én mindenfélébe, de a megakadt traccsparti csendjében, csak annyit mondok, hm. igen. Már a mezőn érzem magam, két és fél óra után, csukott szemmel, biztosan valami traktorszövetkezet munkásai beszélgetnek mellettem, megálltak két sor között.

A nagymamák behömpölyögnek az Apák és Anyák után a vizsgálóba, én meg egy kicsit elaludtam. Tíz múlt, bizonyára a város legfelkapottabb dokija gubbaszt a nagy asztal mögött, majd elmondom a gyerekeknek, mekkora embernél születtek, így van ez, nem mindegy, ki segíti az egyszeri embert világra. Aztán bemegyek, terpesztek, panaszkodom kicsit, nézegetek UH-t, mintha gyereket kéne látnom, nem is értem, de buzgón nézek. Semmi baj, semmi baj, de a kisördög és egy levél hormon. Gizusnak kicsengetem a díjat és rohanok. Haza. Mert az apák mindjárt szotyiznak is a váróban, aztán majd jön a térdcsapkodás is. Nem fogy a magyar. Szerintem.