Az a jó ebben a hóesésben, hogy aktivitásra serkent. Itt balcsin mondjuk féltüdővel ki lehet pipálni a hólapátolást, otthon viszont, a nyeles telek más tészta. Kábé 100 méter ugye, plusz az utca (jó az mini rész), és egyből átértékelődik néhány dolog az agyban. Mondjuk az oxigén utáni vágy, ahogy még mindig van 6 méter, meg még mindig, miközben a kis fekete berepülőpilóták már megjelennek a látómezőn. Hiába, a téli ellustulás. Ahogy végig néz az ember az utcán, távolba révedő emberek tucatjait látja, ahogy a világ értelmén gondolkodnak, lapátra és seprűre támaszkodva, üveges szemekkel.
Egyébként az erőnlétemhez hozzátartozik, hogy múltkor janiztam Pannának, nimá, tudok még kézenállni. Meg még egyet. sőt, még egyet. Aztán ugye jöttek a fekete pöttyök, basszus, mintha összezagyválták volna a fejemben a hógömböt. Elkeserítő.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.