Vasmacs

És akkor hátradőltem, mert hirtelen nagyon fáradt lettem. Lehullott minden máz, erőlködés, álarc és csak néztem kifelé az ablakon. Néha pihenni is kell, kilépve a szerepből, amikor nem kell gőgösen, csipetnyi gúnnyal válaszolnom és lazíthatok, mert senkit sem akarok megnevettetni, elgondolkodtatni, meggyőzni és megérteni. Még azon sem bosszankodtam, hogy miért nem lett nagyobb az ablak, amikor úgy terveztük, csak fogtam a meleg kávésbögrét és próbáltam befogadni azt, ami körülvett. Így kéne élni, görcsök, irreális elvárások, társadalmi dogmák nélkül. Így, ilyen egyszerűen, amikor nem kell szégyellni azt, amilyen vagyok, szürcsölni a kávét, meleg dolgokra gondolni, kívül és belül. Régi nadrágban és kinyúlt pólóban rohangálni a lakásban, nem mindig kultúr-könyveket lapozni, nem számolni a szénhidrátot, nem félni, hogy mit gondolnak mások, nem gondolni arra, hogy mi lesz holnap, vagy majd egyszer, sokkal később, és leülni, amikor kell. De mi van, ha úgy már nem kellek senkinek...