Nem akarok sokat gondolkodni, mert sokszor romboló. Persze sokszor nem is jutok hozzá, egész nap irányítottan elmélkedem, kérdeznek, kérdezek, választ formázom, nincs hiba a lélektelen gondolatokban, legalábbis a biztonságos pályán mozgunk. Aztán, néha egyedül maradok magammal. Porszívózás, főzés közben és olyankor elszabadulnak a dolgok. Nem tudom, hogy ez csak genetikai szentimentalizmus, vagy az, hogy öregszem, látod, már a rádióban is kedvencem a beszélgetős műsor, pedig anyámon hogy röhögtem. Szombatonként együtt merengek a riportalanyokkal, akik általában azért vannak ott, mert visszatekintenek és időtutaznak.És ilyenkor én is megpróbálok nem érezni, mert olyankor mindig azt nézem, hogy milyen sebeim lesznek, hiányaim,amik fájnak majd. Hogy majd egyszer, csak egy sokszor elmesélt történet leszünk, akit azt hiszik, ismernek, pedig az ottfelejtett papucsok és odaégett rántások mögött mennyi elrejtett gondolat, elhibázott döntés, majdnem siker és elpalástolt kudarc volt. Azt fogják csak tudni rólam, hogy 5 dioptriás volt a mama szeme, 36-os papucsa volt, szerette az orosz romantikusokat és amíg vezetett, szeretett káromkodni a kocsiban. Nem fogják tudni, hogy kik voltak a szerelmeim, hová nem jutottam el soha és mikor éreztem úgy, hogy most tökéletes minden, mert boldog vagyok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.