Még ifjúkorom hajnalán, amikor legelső munkahelyemen pihentem ki az éjszaka és a hétvége fáradalmait, volt egy kolléganőnk, akit nem annyira szerettünk. Mostanában jutott csak eszembe, eddig valahogy nem is gondoltam rá, hogy egyáltalán létezett, sőt, amikor egy irodában ültünk sem vettem nagyon róla tudomást. Harminc fölötti, három gyerekes, elvált, egyszóval, az akkori húszas évek elején járó kis tyúknak, azaz nekem, egy útban a halál felé tartó, használt nő volt, aki nem is annyira okos és nem is annyira szép. Mint pöffeszkedő fiatal, mindenkiről meg volt a nem cizellált véleményem, s ez gondolom ki is ült a homlokomra, mert már csak olyan vagyok, s itthon ülve, ahogy nézem magam a tükörben, annyira sajnálom egykori kolléganőmet.

Egyszer, egy rejtett beszólás (melyet nem tudom, hogy ki követett el, voltunk köcsögök elegen), után kifakadt, jelét adva annak a sok elfojtott, vélt vagy valós indulatnak és kisebbségi érzésnek. Miért röhögünk mi rajta, nem bánt ő senkit, tudja, hogy nem egy trendi nő és hogy csak egy nadrágja van, mert mindent a gyerekeknek vesz meg, de mit képzelünk mi. Ott, akkor, nem igazán értettük, hogy honnan jön ez a sok könny és ostobaság, s ha nem riadtunk volna meg a kitörő érzelmektől, biztosan még azt is a fejéhez vágjuk, hogy például az ilyen megnyilvánulásaidért, de hagytuk inkább, azt hiszem, csak kirekesztettük.

Szóval nézem magam és a rohadt farmerom, ami mellett van még másik két gatyám, de én csak ezt hordom mostanában, mert csak, mert a laptopomnak tök mindegy, miben ülök elé. Nézem az arcom, hogy már szarkalábas, és olyan idegenül gyűrött és nézem a pulcsim, ami szerintem az egyetlen meleg felsőm, és nem tudom eleget mosni, hogy mindig készenlétben legyen. Gondolatban benyúlok a tükörbe és megtépem a haját annak a húsz éves kis csitrinek, akinek a legnagyobb problémája az volt, hogy elviszi-e a pasija este moziba és megveregetem a vállát a kolléganőmnek. Hát igen. Hogyan is lehetne elmagyarázni, generációs különbségek és világnézetbeli szakadékok között, hogy mikor, mi a fontos és hogy mikor bánunk másokkal tapintattal...Persze azt is tudom, hogy nem pénzen múlik, mert ha számomra katarzis élmény lenne a szekrényben sorakozó ruhák látványa, akkor nyilván megtehetném. De már nem fontos annyira, hogy rajtam mi van. És ha történetesen velem kerül össze az akkori kollektíva, nem kötötték volna fel a 34-es gatyájukat, az is biztos. De a rohadt tükör, ami fölött egyel jobb a világítás, mint kellene, azt is elárulja, hogy valami nincs rendben, visszafelé kéne élnünk. Mire az agyunk vizsgakész és bevethető lenne a világ komoly dolgaira, addigra fonnyadni kezdünk. Pöffeszkedő és üresfejű fiataloké a világ, akiknek mindenről és mindenkiről meg van a véleményük, hogy majd jól megbánjanak, átértékeljenek és szégyelljenek mindent húsz év múlva, amikor ők kerülnek ki a középpontból. Átlépett generációk.