Álltam tegnap a szülőszék előtt, közvetlenül a lábkengyel mellett és egyenként szemléltem az eszközöket. Tulajdonképpen vissza kellene jönni a szülőszobára mindenkinek, hogy végképp feldolgozza az ott történteket és egy kicsit körülnézzen tiszta fejjel. Nem aranyoskám voltam a szülésznőknek, hanem egy teljes értékű ember, aki éppen nem szenved és fél, hanem egy beszélgetőpartner, valamint az összes orvosnak tozse. Álltam a két lábamon, csak vigyorogtam az osztály büszkeségein, és hirtelen, riport közben felszakadt belőlem, hogy de jó itt lenni úgy, hogy nem én szülök. Aztán a fényképezendő babákat is megszemléltem, akik roppant cukik (így ezzel a szóval, mert tényleg azok) voltak, kis kúpocskák, lilán, tüsi hajjal, gyűrötten és azon gondolkodtam, hogy de jó, hogy nem kell egyiket sem haza vinnem. Mert már nemcsak egy kis helyes csomagot látok, akit jól meg kéne dögönyözni, hanem az elmúlt évtizedet, hogy mit jelent gyerekkel élni a szülészet lánytábor hangulata után. Nem csak púder. Az éppen szülni készülő nőket pedig nagyon sajnáltam:)