Vasmacs

A napok óta tartó feszültség végül mama féléves kontrollján csúcsosodott ki, tulajdonképpen már éppen történnie kellett valaminek, ne hiába legyen az a sok feszkó. Úgy hozzá szoktunk, hogy mindig simán csak túl van rajta, pedig hát előfordul az ilyen. Megkatéterezik megint, mert kis nyomása kétszer volt, s fáradékonyabb. Olyanok vagyunk, mint egy gép, amit szervizelni kell, s csak ilyen durva eszközökkel lehet megnézni, hogy minden rendben van-e. Végül is vártuk, hogy hogyan fogják megnézni majd a stempt (?) állapotát, mert mindenféle infó alapján azok azért elöregednek. Hát így. Tulajdonképpen örülni kell, mert nem csak lefordul a székről és annyi, hanem foglalkoznak vele. Mindannyian valami unszimpatikus intézmény folyosóján, kórtermében, alagsorában végezzük, többi csak haladék. Ezért jó dolog, hogy fejlődik az orvostudomány, ha nincs katéterezés, mama ma nem vasalhatna Tudorok nézése közben mögöttem. Persze két éve, amikor bent volt az intenzíven és ő remekül volt (persze, azért is volt az intenzíven), szóval a többiekhez képest volt nagyon jól, azon gondolkodtam, hogy a mellette fekvő, közel száz éves bácsinál vajon mire számítanak...25 cső lógott ki belőle, a saját fiát nem ismerte meg, megmozdulni sem tudott, szóval wtf? Neki jó ez? Vagy a kórháznak? Nem lehet szépen elmenni? (persze biztosan minden halál ronda és szar). Mindig? Mindenáron? Bár, ha a mamára gondolok (meg megállva, nyikorgó kosár a kezében), nem lehet. De lenne egy pont, amikor belátnám...Most szerencsére csak szakszerviz van.