A lelkemre kötötte, hogy tegyem fel a rajzát, mintha nem értékelném, csodálnám és ámulnék a rajztudásán naponta. Miért is pont ezt, hiszen ezenkívül van ezer másik rajza, ami nemcsak azért szép, mert az én gyerekem csinálta, hanem azért is, mert mindegyik hihetetlen fantáziáról árulkodik. Ez pedig csak egy alak, nagy hajjal, a szakértő szemek viszont pontosan látják, hogy kellett az a 4-5 év akkurátus rajzcsiszolgatás, hogy biztosan húzza a vonalakat, oda, ahová kell. Néha nyomaszt a lelkiismeret, hogy miért nem cipelem el valami szakértő szakihoz, de ilyenkor mindig eszembe juta, hogy elég a heti egy grafika óra. És az is felötlik bennem, hogy nem is akkora tragédia, ha valaki nem megy grafikusnak, én is túléltem valahogy, hogy nem vettek fel. A kérdés már csak az, hogy ( a két véglet persze)a, megfosztom attól az örömtől, amit az alkotás nyújt és amiben tényleg sikeres. b, a "megnemértett", szerencsétlen és nehezen megélő művészélet felé taszítom, hogy saját álmaimat valósítsa meg magának.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.