Ha a bringámra nézek két dolog jut eszembe. Az egyik, húú, de vagány és szép, a másik pedig az, hogy túl kell élnem valahogy a bcikli túrát. Ma reggel azonban új érzések is előkerültek, nem tudok a Mónihoz csak úgy átugrani. Egyáltalán nem tudok átruccanni.
Így jutunk el a bringámtól addig a felismerésig, hogy tulajdonképpen én soha nem akartam elmenni innen sehová. És ha lehetséges, senki ne is menjen el körülöttem, nem tudom feldolgozni a búcsúzkodást és alapvetően nem is akarom. Most nyáron még a pincérnőtől is teátrálisan elköszöntünk, nem lenne való nekünk egy országváltás. Itt kérek meg minden ismerősömet, ha valamikor mégis felmerülne bennem, azonnal beszéljen le róla. Nem a Duna, vagy a lábamhoz térdeplő bokor hiányozna, hanem minden, megbonthatatlan egységként. Rigolyás vagyok. Nacionalista vagyok. Hülye vagyok. Remélem a lányom és a fiam soha nem lesz kíváncsi arra, hogy mi az az Erasmus program.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.