Megjöttünk, próbálok asszimilálódni a helyi viszonyokhoz, miközben a szervezetem megpróbál átállni a 36 fokról a 15-re. Jó volt, rövid volt, bár a kezdés nem volt egyszerű, kellett legalább négy nap, mire mindenki lelassított a másikhoz, idegesítettük egymást, sokan voltunk, mindenkinek volt véleménye és mindenkinek persze igaza is.
Gyermekeim Balatonon maradtak, férjemet elfújta a szél az Újvilágba, én meg itthon vagyok egyedül. Gondoltam elmegyek ma szórakozni, de kiürült a város, az ismerőseim és barátaim szétszóródtak a világban. Pedig van nálam egy kölcsön BMW, megfurikáztatnám, mindegy, max. kimegyek a piacra.
Jó volt elvágva a napi internet őrülettől, szabályosan furcsa most, hogy minden dől az arcomba, hihetetlen ez az információ áradat. A könyvemet a kéthetes nyaralás negyedik napján kiolvastam, két újsággal még elszöttyögtem néhány napot, aztán ott álltam információ éhesen. Első katarzisom egy angol nyelvű divatmagazin volt, aztán pedig egy Split-i újságos pultján talált Sun magazin.
Amúgy, hogy ne érezzem magam nagyon városinak, a lomtalanítás örömére kipakoltam egy csomó cuccot. Megkeményítettem magam és kivágtam a használhatatlan babakocsit, gyerekülést, kis biciklit, majdnem úgy éreztem magam, mint egy temetésen. Ahogy toltam ki a mózeskosaras kocsit, magamban sikoltgattam, hogy nem lehet, hogy csak ennyi volt a pici baba korszak, meg egyáltalán, hogy van ez, egyszer csak elmúlik minden. Miért nem tudom én feldolgozni ezeket a dolgokat...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.