Egyik fagyos napon célba vettük a Bős-nagymarosi vízlépcsőt. Sokat vesztett a látottak értékéből, hogy szibériai volt az idő, néhány dolog azonban elgondolkodtató. Nagymarosról mindenkinek az elpusztult természet jut eszébe és évtizedes perek. De hogy konkrétan miről is szólt, mekkora kár érte a Duna élővilágát, és mennyit nyertünk azzal, hogy a Duna szabályozva lett, nem tudjuk. A tény az, hogy számtalan halottnak tűnő település van a környékén, határozottan csernobili hangulat uralkodott a tájon. Mondjuk nem is tudom, hogy milyen lehet ott élni, ahol a mellettem lévő folyó vízszintje ott van, ahol a madárka röpköd...Azt meg végképp nem tudni, hogy összesen mennyit fizetett az állam a szakértőknek, a kivitelezőknek, perköltségre, stb., stb., stb...
Aztán sok mindent tanultunk: a folyó azért folyik, mert lejt, baszki, nem azért, mert jön a víz:D, valamint, hogy nincs körbejárható, egy sodrás irányú mellékág, mert ha lenne, akkor üzleti kihasználtsága fellendítené a környéket:) A zubogók ezen sokat segítenek, igaz, körömcipőben és "nájlon" harisnyában nehéz szárazon megúszni. Azért azt sem gondoltam soha, hogy egyszer megérem, ilyen felszereléssel kenuzom majd...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.