Vasmacs

Pannával elbringáztunk fagyizni, meg tovább, a hosszú falu legvégéig, majd vissza. Útba ejtettünk egy régi temetőt, s mivel ketten voltunk csak, kiélhettük perverz vonzódásunkat az öreg sírok felé. Azt hiszem pályát tévesztettem, valami néprajzkutató-féleségnek kellett volna mennem. Sőt, a legjobb az lenne, ha járhatnám a kis helységek öreg házait és az ott lakók sztorijait hallgatnám, bár kérdés, hogy ezért mégis ki fizetne, s én a végén mit raknék össze belőle. Gyanítom, hogy a végén vagy nekem kellene pszichológus, a sok történet nyomán, vagy én lennék előbb utóbb az. Jó vendégként mindenhol innék egy keveset, csak hogy megőrizzem a beszélgetés bensőséges hangulatát, aztán tíz év múlva majd kezeltetem a májam. Amúgy néha elgondolkoztam régebben, hogy rajta vagyok-é az alkoholizmus útján, mert esténként azért egy pohár valami jólesik. Aztán múltkor azon gondolkodtam, hogy jé, de baromi régen nem ittam és eszembe sem jutott, sőt. Egyik este kiöntöttem egy kis izét, aztán elfelejtettem, lefürödtem, fogat mostam, miegymás. Aztán amikor észrevettem, hogy a cucc ott figyel a konyhába, visszaöntöttem, még röhögtem is, hogy ilyen is régen volt, hogy alkoholt visszatunkolok érintetlenül:D

Visszatérve a bringázásra, kész vagyok teljesen, hogy mennyit képes beszélni Panna. Végig, szünet nélkül, fejét félrefordítva nyomta tekerés közben, amikor nem tekertünk akkor is, majd hazafelé csak úgy érdekességképpen megemlítette, hogy valahogy zsibbad az álla. Vajon miért...

Van némi elképzelésem, hogy a csendes családból származó Gy. mit él meg mellettünk, mert ha Panna nem beszél, akkor én töltöm be az űrt, Andris pedig tekintet nélkül nyomja akkor is, ha mi beszélünk. Ja, amúgy a Balatonon vagyunk, ha nem említettem volna. És ma még nem írtam semmit, próbálom tölteni magam a következő időszakra. Olyan furcsán lazán vagyok...