Vasmacs

Tegnap délutántól egészen estébe nyúlóan Panna táncfellépésén kotlottunk Andrissal, idén szerintem vagy negyedszer. Mostanra sikerült megértenem ennek az egész tánccsoportnak a lényegét és ezzel fel is oldottam az eddigi ezzel kapcsolatos feszültségeimet.

Soha nem értettem, hogy ha valami nem megy valakinek, akkor mi az istenért erőlteti, s most konkrétan vagy 40 gyerekről beszélek, vagyis a szülőkről és a tánctanárról. Fellépésről fellépésre, versenyekről versenyekre járunk az ország minden pontjára, s ha valaki mondjuk még egyen sem volt ott, azt hiszi, hogy valami őstehetség a lányunk. Aztán végignéz egy produkciót, amiben egy csomó merev mozgású, bamba képű ( a koncentrálástól), botlábú gyereket lát, aki még a koreográfiát sem tanulta meg, mert hát hetente egyszer nem nincs is rá esély, és bámulja a színpad mellett a tanárt, aki végig táncolja velük az egész fellépést.

Közben pedig, hogy kicsúcsosodjon az ellentmondás, mindenhonnan valamilyen éremmel jönnek haza. Hogyan? A tanárnak azért csak van némi önkritikája, ezért kizárólag olyan csoportban indítja őket, ahol ők az egyetlenek... Így történhet meg, hogy egy három órás versenyen a többi csoport szaltózik és pörög, mint a légy a színpadon, a mieink pedig tipegnek-topognak. Én köcsög szülő vagyok, azért, hogy alakuljon is a gyerek önkritikája, mindig felhívom a figyelmét arra, hogy ugye látod a különbséget a többiek tánca és a tieitek között. Hiszen csak tudnia kell, hogy a helyezéseket, elismerést az életben soha, sehol nem fogják az ilyen közepes teljesítményért osztogatni.

Tegnap például már éreztem egy kis felcsillanó reménysugarat, amikor elindult a Hair zenéje, de sikerült ezt a koreográfiát is mínusz kettes tempóra aplikálni, ami azért nehéz lehetett. Arra jutottam végül, hogy nem velem van a baj elsősorban, hogy fanyalgok a saját lányom teljesítményén, meg hát minek hordom oda évek óta, ugye. Mert két legyet ütünk egy csapásra. Panna ezzel a befektetett energiával soha nem kerülne színpadra, szórakozásnak viszont így ez remek dolog, de ennyit ér, amennyi. A tanárnak pedig lássuk be, ez üzlet, megélhetés, ahol nem nagyon válogathatja meg a gyerekeket, mondván, te zsírdisznó vagy, ne akarjál már hastáncolni. Pedig a legtöbb lány könnyedén meg tudná tanulni a legbonyolultabb táncokat is, ügyesen, csak valahol elvész a dolog finomsága. Azt hiszem, ezt hívják tömegsportnak.