Vannak olyan dolgok, amik úgy jutnak az eszünkbe, hogy nem gondolunk rájuk, egyszer csak előbújnak és olyan intenzíven törtnek ránk, mintha éppen akkor történt volna, pedig több évtizede égett bele valahová a tudatalattinkba. Nosztalgiáztam és hiányzik az unalmas, kisvárosi, marcali udvar, ahol semmi nem volt , ami érdekes, csak a találékonyságom. Hiányzik a trafik poros udvara, a meleg beton az út mellett, amikor vártuk, mikor lehet már haza menni, de az idő ólom lábakon járt. Hiányzik a pesti nagyanyám kertjéből a nagy fenyő alatti kút, ami mellett én voltam a szakács, a feleség, a vendéglős, vagy a szegény vándor, s vigyázva lépkedtem a gyárilag kijelölt ösvényeken a szőlők, rózsák és kökörcsinek között. Hiányzik a régi szobám ablakába beszűrődő négyes busz kiengedett levegőjének a hangja, a fehér nyírfa vatta, ami a sétányon röpködött és fehér csík a járda kockái között, amin egyensúlyozva lépkedtem lassan, megfontoltan. Hiányzik a fecsérelhető idő, a luxus-unalom, a végtelen jövőkép, a szerelemszag és a bármi megtörténhet izgalom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.