Van egy csaj, aki régen ott írt, ahol én és most megtaláltam a blogját. Nagyon jól írt, irigy is voltam rá, nem értettem akkor, hogy miért, mert mondjuk Spiróra tudok irigy lenni, de másra nem, rá meg mégis, most pedig rájöttem, hogy a jó írás mellett végtelen düh és arrogancia volt - és van benne és ez kiütötte a biztosítékom. Az arrogancia egyébként is mindig, mindenhol.  De most, ahogy olvasom rájöttem, hogy ő pont ettől jó, de mindegy is, mert nem ez a lényeg. Nő most ugrott bele abba az aszfaltútba, vagy aszfalt útba, amibe néhány éve én, különköltözés, elválás asztaltól, ágytól, tévétől. Furcsa rádöbbenések... mindenkinél beüt a cucc, ilyenkor meg rácsodálkozunk arra, hogyan tudunk állni az uniban egyedül. Mondjuk órákig merengeni az ablakban, hogy akkor most mi a szar lesz és keressük azt az egyetlen fix pontot, ami néha csak a kilincs - de az is csúszik - és várjuk, hogy valami megfogjon, mielőtt zuhanunk. Aztán rájövünk, hogy csak magunkat szorongathatjuk, de ez már csak a konklúzió lesz, ha egyszer megérkezünk, ámbátor a lényeg ugye az, hogy sosem.

Olvasva a blogot, rá kell döbbenjek, hogy mennyire nem vagyok kemény, mert ez a nő az. Én olyan vagyok, mint a cigány és a hegedűje, ami akkor is sír, amikor mulat. Mélabús, nagy bozontos kutya, aki nyáladzom, ha kell, ha nem. Pedig nyilván sokkal jobban tenném, ha mindig csak egy, egyetlen egy lépést filozofálnék meg minden irányból, leginkább röhögve. Szoktam csodálkozni például a new age aggódás listákon. A hála listákon is, bár az utóbbiban jobban hiszek, valahogy úgy érzem előrébb visz, mert mégis csak pozitív irányba mutat. Pedig aggódni tudok, nulla huszonnégy, sokszor szinte csak azt, szóval lehet, hogy egyszerűbb lenne, ha leírnám ide, hogy min aggódom, aztán sanyi.  Ám legyen.

- nincs pénzem. Félek, hogy sosem lesz. Hogy mindig csak annyi lesz majd, ami életben tart, de nem éltet. Mert most ez van. Mi van, ha beüt valami. És mi van, ha sosem tudok már egy kicsit, csak néha valamit csinálni, ami a mentális és minden egészséges élethez kell, mert nem tudom kifizetni? A gyerekekről nem is beszélve, bár Gy. kompenzál azért.

- exisztenciálisan elcsúsztam. Míg korábban úgy éreztem, hogy meghatároz, ha úgy definiálom magam, hogy írok  , és ezt úton útfélen mondtam is mindenkinek, hogy lehet, hogy most nem..., de én azért... mert hát az írás az nem elmúló dolog, az van - szóval ma már pont leszarom, ki mit gondol. Ettől függetlenül aggaszt, hogy az ambícióim a túlélés miatt valami hátsó dobozba kerültek. Olyannyira, hogy rájöttem, mióta újra lett húzva a gépem, nincs word-om, mert azt meg kéne venni - és vissza is csatolom a fenti félelmemhez, hogy basszameg azért nincs wordom, mert nem tudom megvenni. Szóval kinyitottam volna egy régen elkezdett írásom és nem tudtam megnyitni. Welcome.

- érzelmileg bizonytalanságban vagyok. Van-e pasim, baszki, nem tudom. Van is, meg nincs is. És különben is, mit akarhatok én, a spontaneitásoktól oly távol, mint Makótól Jeruzsálem, de az érzelmi biztonság hiánya sokszor rámül. Vagy rám ül, a helyesírásom meg múlik el, újra visszacsatolva az írói aggodalmaimra. Szex, impulzus, rózsaszín köd... meddig elég. Méér nem elég?! Miért, van? Vagy csak én hiszem? Á, baszki, megint csak pörgök magma körül.

Hát egyszuszra ennyi.

ui: beszélgetés anyámmal. Anyám: Kéne ehhez a rántott gombához tartár, csináljak P-nek? Én: ne, nem evett még, megtudja milyen és nekem is csinálnom kell.... Itt tartunk. Csak hogy sírjon a hegedű...

ui2: Boldog Szülinapot Apám, ma lennél 75 eves. Nem tudom, örülnél-e annak, mivé lettem...