Rá kellett jönnöm egy katasztrófa nap után, ami tulajdonképpen teljesen békés és normális volt, mégis szanaszét esve dőltem haza, hogy most jött el a pont, hogy kezdjek magammal valamit, és mivel pénzem és időm nincs szakértőhöz menni, hát magammal kezdek magamon valamit. És ez hosszú lesz, szóval bele se kezdj, ha az ilyen dolog untat.

Az van, hogy gondolat beteg vagyok, mert a gondolataim csak pörögnek, miközben folyamatosan próbálok tenni ellenük, de nem jól, mert a folyamat leállíthatatlan és hiába dől rám a sok hasznos és tényleg jó írás, tanítás és technika, a seggemet törölgethetem vele, mert már az elején elcseszem. Mást gondolok, mást csinálok és mást mondok, majd csodálkozom, hogy ülök a felkavart és érthetetlen szarkupac közepén. Messziről indulok, figyelj!

Annyi idős lehettem, mint Andris, amikor tesóm elköltözött, egy jól megkomponált családi dráma közepén, amit így utólag szét lehetne boncolni minden irányba, de olyan lenne, mint a hintaló, messzire nem vinne. De mégis. Szóval álltam az ablakban, a szobájának az ablakában és néztem, ahogyan csatát nyerve - vagy éppen veszítve - elvonul. Miközben anyámék halni készültek és úgy viselkedtek, mintha temetnék és pálcát törtek fellette, a döntése felett, ami lehet, hogy szar döntés volt, de az övé, nem megadva neki azt a szabadságot, hogy családi szakítás nélkül erre magától jöjjön rá. Végül rájött, mert a dolgok így mennek. Szóval elhatároztam, hogy nem fogok sírni, egészen addig a pontig, amíg mindenki el nem pucol. És miközben a szülők végigdrámázták az elkövetkező hónapokat, szézbagózták a dohánygyár hároméves tartalékát én olyan dolgokat mondtam, hogy tök jó, mert enyém tesóm szobája és ilyenek, aztán egyszer csak ott álltam abban a kurva ablakban, és bőgtem, mert azért valahogy engem úgy éreztem, hogy otthagytak és a világom összedőlt. Azóta kurva sokan ott agytak, és a baj nem az, hogy ők megtették, hanem az, ahogy én beleragadva az érzésekbe drámázom. Mert hát dráma volt akkor is, vettem az adást, megállt az élet, hol volt nekünk Vekerdy, hát nem értitek, hogy a vidék messze van, szóval a távolság és a korlátok nagy úr volt. És ha valaki elmegy, akkor az baj, sőt BAJ, minden felnőtt úgy viselkedett a körülöttem, hát hülye lettem volna ezt kihagyni. És itt jön Andris, aki genetikailag vitte ezt tovább, hogy senki ne menjen el tőle, semmit ne dobjunk ki, mert az anyja dédelgeti a DNS-iben, hogy a tragédiák ott kezdődnek, amikor valaki integet.

Ekkor dönthettem először úgy, hogy majd én mindent elrendezek, velem nem lesz itthon gond, majd kidumálok mindent, mert én maradtam anyámék boldogsága itthon. Had örüljenek legalább nekem, vagy lehet az egom azt mondta, majd én megmutatom. Végülis mindegy. A család persze visszaállt, mint a zselé, de mélyen azért lyukakat hagyva, én viszont valahol elcsúsztam. Függő lettem. Anyám függő, figyelem függő, elpoénkodom a bukkanókat függő, és bár azt hittem, hogy ez így teljesen ok, visszanézve totálisan működésképtelen volt már akkor. Mert hogy velem volt már akkor is a legtöbb probléma. A betegesség, a döntésképtelenség, a dolgok megoldásának a kívülről várása, vagyis inkább a nem döntés (mert maradjon minden úgy, ahogy van, abból baj nem lehet)És a sok szőnyeg alá tolt érzés persze kijött mindig, kurva nagy adag önsajnálatban. Olyan könnyű másokat hibáztatni, nem? És olyan egyszerű arra fókuszálni, hogy más mit akar, vagy éppen, hogy engem akar-e? És mi van, ha nem? Áll majd valaki miattam a kisszoba ablakban és bőg, ha elmegyek? Elmehetek én egyáltalán valaha, valamikor valahonnan? Dehát elmenni a legnagyobb bűn. Zavaros, ugye? És mivel én én vagyok, végül elmenetem, de e helyemet egyedül benne alig találom. És végül bűnhődöm, mert baszki elmentem, hogy lehetne nekem most jó, amikor elmenni nem lehet (persze lehet, de vikike belül ezt duruzsolja, mert köcsög: )

A mintákat beépítjük, de a saját energiáinkat nem tudjuk kivetkőzni. Miközben áldozat szerepre voltam trenírozva, "ha gyerekeid vannak, megszűnsz" motívummal, én kurvára nem illettem ebbe bele. Megalkudni kifelé tudtam. De örök elégedetlenkedve. Persze ez nem azt jelenti, hogy a család volt az ördög, egyszerűen csak annyit, hogy én reagáltam le rosszul dolgokat, az önálló boldogságra képtelen felnőtté válva. Vagy éppen nehezen.

Így állok most az ablakomban. Nézve, hogy nem megy el senki, mert nem hagyom, hogy egyáltalán jöjjön, mert ha még valaki elmegy, abba belehalok, gondolom. De abba is, ha nem jön senki, mert ez így egy sivatag. Miközben azt mondom, hogy a dolgok lassan, de jól alakulnak és az én döntésem is, és ez így normális és feminista vagyok és szingli vagyok, és pikírt vagyok és erős vagyok, és boldog vagyok, vagy a szart vagyok boldog, de így jó nekem. Ezt mind modnom. Aztán néha haza megyek és akinek tudom, elbőgöm, hogy kurva szarul vagyok. Általában nem azoknak, akiknek kéne, vagy akik segíthetnének, így teljességgel értelmetlen maga a szétcsúszás is.

Dr Varga analízisének a konklúziója az, hogy ki kell nyitnom a szekrényemet, hogy kieshessenek a csontvázaim. Hogy rájöjjek, a drámáim kisebbek voltak, mint amekkorának hittem őket. Vagy ha nagyok is, hát had menjenek jó messze! Mert a dolgok jönnek és mennek, nekem meg ki kellene állnom az ablakból. És akkor sírni, és annak, akinek és amikor kell, simán, mert nem ciki, normális, amikor helye van. Nem akkor, amikor már kurvára nincs. Annak mondani, hogy szeretem, akinek kell. Hogy hiányzik, de megvagyok. Hogy fontos, nagyon, de had menjen. Legyen az bárki. És ha ez menni fog, nem úgy mint eddig, hogy néha és tüzet oltva, hanem természetesen, ahogy a folyó folyik akkor én is el tudok menni. Vádaskodás, önsajnálat, zsibbadás nélkül. És akkor azt gondolom és  azt érzem majd, amit mondok. Azt mondom és érzem, ami van...