Az a tény, hogy viszonylag egyedül kézben tartom az események szálait, már önmagában is jó hír, és miközben ezen agyaltam kezemben egy kávéval a lakás mértani közepén, arra jöttem rá, hogy azért büszke vagyok magamra... Nem mondom, hogy felnőttem, mert azt hiszem, sosem fogok igazán. Mindig ez maradok, vihogós, szétesős, álmodozó, felcsattanó, farmeros, bakancsos. De végülis nem ez számít. 

Furcsa dolgok vannak bennem, biztosan a gyerekekben is. Ahová haza járunk, amit otthonnak hívunk, még egyáltalán nem az, szokjuk egymást. Kérdeztem múltkor Andrist, hogy hiányzik-e neki a régi helye és szinte szégyelve mondta, hogy igen, pedig hát hogyne hiányozna! Mert jó itt. Olyan lelkünkről a kő lehull állapot, de valahol fárasztó is eljátszani, hogy itthon vagyunk, mert még nem. És azok csak apró nüanszok, hogy nincs kanapé, és nincs fotel, vagy ágy, én pölö polifomon alszom napok óta, de majd megoldódik, mert ezt tanulom most. Hogy előbb, vagy utóbb minden rendben lesz. Ó bocs... Minden rendben van. Az pedig nem számít, hogy akkora a helyünk, hogyha beállok az ebédlőben a tükör elé, akkor egyszerre bele tudok akadni az előszoba és a nappali ajtajába, de jó ez így, mert legalább mindig látjuk és halljuk egymást:)  Így mindenkinek, aki segített, nagyon köszönöm, hogy a saját lábamra álhhattam. Vagy valami olyasmi. És igazán igyekezni fogok, hogy kihozzam a legjobbat a jelen szituból.

ps: Miután a tükörből egy sápadt, gebe félhulla néz vissza, ma beugrottam egy szoláriumba, hátha. Mivel nem volt elég a két perc a smink lemosásához és vetkőzéshez, a fekvő, működő gépben vetkőztem le, miközben telefonáltam, mert csörgött az a szar is. És mivel a szolárium öregít, vettem gyorsan egy avokádót, hogy a fejemre kenjem, kompenzálva a dolgokat.  Hát így...