Sosem gondoltam, hogy egyszer belelépek én is ebbe az össznépi, lélektaposó trágyagurigába... mindig más hal meg, mindig más lesz beteg, mindig más élete marad tartósan összeszart és mindig mások vesznek el reménytelenül ebbe a középkornak nevezett , magányos és kétségbeesett társasjátékba. Érzelmek. Energia. Idő. Illúzió. És folyton azt érzem, hogy a boldogság egy kurva vonat, amiről lemaradok, pedig időben érkezem és mégis csak futok, futok... Használjuk csak egymást. De már van annyi eszünk, hogy tudjuk mit kell mondani a másiknak ahhoz, hogy egy kicsit elódázzuk a dolgokat. Hogy ne legyen problémázás. Igazából problémázás mindig van, csak amikor éppen elódázzuk, akkor nincs. Mondjuk, hallgatjuk, beleolvadunk, hogy másnapra kétségbe vonjunk mindent. Újra és újra...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.