A karácsony igazából a legmegosztóbb ünnepünk. Két dolog között választhatunk, vagy megadjuk magunkat ennek az egész boldogság őrületnek, vagy távolról nézzük. És az utóbbiban sokszor benne van az méltóságteljes irigység, amit azok iránt érzünk, akik teljes boldogsággal teremtik az ünnepet. Ha eddig eljutunk a gondolatfonallal, máris bebizonyítottuk, hogy a kívülállásunk nem más, mint a passzív elutasítás, hiszen az, hogy nem érzünk semmit, vagy nem csinálunk semmit, az is döntés. Vagyis a nem döntés is döntés. Buborékban lenni pedig jó, még akkor is, ha sokszor azt gondoljuk, hogy ez önámítás, dehát miről is szól az élet, mint a magunk meggyőzéséről, hogy jó nekünk. Nem lesz, vagy volt, hanem hogy most jó.
Én idén elutasítottam a karácsonyt. Utólag végiggondolva idiótaság, már csak a gyerekek miatt is, de mondjuk, ahogy elnézem őket, teljesen rendben vannak tőlem függetlenül is. Én meg csak nézek. Hogy van fa, meg sütik, gyertya és minden, ami a kellékekből kell. Csak én nem vagyok benne. Olyan minden mindegy alapon. És a legijesztőbb, hogy simán el tudom képzelni, hogy el tud telni egy élet így, érzelmileg lesmirdlipapírozva. Főleg, ha körülnézek, nem lennék ezzel egyedül.
Szóval jövőre szeretnék én is önámítani. Giccses fenyőképeket felrakni fülig mosollyal. Szarni a pesszimista átlagra. Szarni az elmúlt évek kupacaira. Mert jó nekem...
Legyen ez a blog újra burleszk... Azt kívánom...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.