Vasmacs

Kórházban lenni nem jó, de azért nem is rossz, ez volt Andris konklúziója, amikor a kerekek csattogása közben próbálta megfogalmazni az egész dologgal kapcsolatban, hogy mit érez. Éppen kifelé mentünk egy UH vizsgálatra az osztályról, nagy luxus volt ez, mert már 4 napja csak a folyosón róhattuk az értelmetlen köröket, vagy az ágy körül lógtunk. Szóval álltunk játszóruhában a sok ideges ember között a váróban, mindenki félt és olyan külvilágszaguk volt. Látod, nekik milyen rossz, mert attól félnek, hogy kórházba kerülnek. Pedig, amikor már bent vagyunk, akkor derül ki, hogy nem annyira rossz ám...

Persze mindez csak nézőpont kérdése. Mert anyával, XXI. századi technikával és néhány hasonló korú gyerekkel tényleg túlélhető a dolog, mert a krupp, asztma az olyan állapot csak a kórházakban, amihez a szegény páciens hozzászokik, és vidáman éli tovább a mindennapjait. Andris pedig, aki az első napokban az egész osztályt ijesztgette a feldagadt fejével és a pöttyeivel (azt hiszem, a pötty kifejezés nagyon gyenge), asszimilálódott a néha tábori hangulathoz. Endrét például sosem felejtem el, de tényleg. Az éjszaka közepén érkezett, reggel pedig csak ijedten pislogott órákig. A társasozó gyerekeket nézte, miközben a Bogáncsot csak alibinek tartotta. Aztán feloldódott és kiderült, hogy egy nagyon kedves és vidám figura, akinek öt testvére van. Krumplit ültet a lakásban, édesanyának hívja az anyukáját, ha hazatelefonál nem felejti el megkérdezni, hogy a kicsikkel mi van és ha bármit kap, gondolkodás nélkül körbejárja a szobát, hogy mindenkinek jusson belőle.

És hát olyan dolgok derültek ki a számomra, hogy lehet aludni 6 napig gyerek mellé borulva, és igazán az optimizmusod sosem veszik el, csak átalakul. Mindig a következő lépésig.

Ja persze, voltak bohóc doktorok is. Amit csinálnak biztosan nagyon jó, persze azoknak, akik éppen ráérnek figyleni a nagyon direkt és nagyon impulzív akcióikra. Hozzánk mondjuk dramaturgiailag pont rosszkor érkeztek, mert hat nap alatt egyszer volt Andris csak rosszul, hányingerrel és hasgörccsel, aminek mondjuk egyáltalán nem volt köze a betegségéhez, de mindegy. De még így is, amikor a kezébe nyomták a mini gitárt, hogy pengesd meg, mert akkor kiszabadul a bohóc feneke a székből, Bundi gondolkodás nélkül eljátszotta a zsip-zsupot, amitől csak a bohócok lepődtek meg igazán.

Egyébként, aki kórházban dolgozik gyerekekekkel mind tündéri. Kivéve az osztályvezetőt, de szerencsére ő nem is nagyon akar vegyülni, a többiek pedig feledtetik azt a kis malőrt, hogy a sok év tapasztalattal és nyilvánvaló tekintéllyel együtt, valahol elveszett a lényeg a szeme elől, mármint a gyerekek.

Amúgy pedig mindenből tanulunk. Hogy branüllel a kézben is várni kell egy következő lépést, akkor is van mindig valami, ami bent tart a hétköznapokban, lehet nevetni, bosszankodni, eredményeket várni, vérvételtől félni, aztán túl lenni rajta és megint várni a holnapot, mert, ha minden jól megy, akkor az úgy is eljön. Mert ott a kórházban, csak egy dologra nem gondol senki, hogy nem...