Vasmacs

Egyetlen egy olyan ismerősöm van a fbon, akit tényleg egyáltalán nem ismerek. Én jelöltem be teljesen véletlenül, ő meg visszajelölt, akkor vettem észre, hogy valami nem stimmel, de nem mertem kitörölni, mert az taplóság, ha már ő visszajelölt:D Azóta látom, ha online, meg minden, P. tegnap kitalálta, hogy mi lenne, ha rácsetelnék, hogy szia, mizu? Gyerekek? Annyira röhögtem, ma meg elkezdtem gondolkodni, hogy az ismeretlenségünk mikor lép át abba az ismerős státuszba, hogy lájkoljuk egymást, mert hát tök mindegy, hogy kitől jön egy-egy impulzus megkapó dolgokkal.

Egyébként maga a facebook csodálatos melegágya a pszichológiának. Én sokszor érzem úgy, mintha egy kocsmában lennék, ami tele van, nyüzsög, én meg mindig ugyan annál azt asztalnál ülök egyedül. És igaza van minden tanulmánynak, ami arról szól, hogy a közösségi oldalak csak elmélyítik a problémákat, a magányt és a kirekesztettséget, még akkor is, ha pontosan tudom, hogy a több száz ismerősöm is pont ezt érzi egy másik monitor előtt, hiába van kipingálva a saját profilja mindennel, ami színes és szagos. Mert hát mégis csak ez van. Kinézek az ablakon, látom a körtefát, a bokrokat és a macskát, aki egész nap befelé figyel. A gyerekek már alszanak (jó, akkor ha kinézek az ablakon nem látom a fát, a bokrot és a macskát). Egyedül vagyok és ez a monitor itt az ablak a világra. Meg visszajelzés, hogy élek. A színes, szagos profiloldalamat nézve. Egyszerű ingerekErős fények. Illúzió, hogy egy kattintás és bárkit elérek. Aztán meg úgy sem. Nagyon könnyű átverni magunkat...