Mondjuk úgy kezdtük, hogy nem volt helyjegyünk. És innentől kezdve, valahogy úsztunk abban a vattában, amiről már el is felejtettem, hogy van, röhögős, könnyezős, puha buborék. Nem voltam a lányom anyja, a férjem felesége, az anyám lánya, a fiam mamája, csak egy barátnő. Megtaláltam megint egy szemet a láncon. Kár, hogy nem lehet mindig, minden egyszerre...
ps: egyébként hoztam a formám, kivittem két jobblábas korit, az egyik 3 számmal volt csak kisebb. És a legszebb az egészben, hogy kézben cipeltem a külvárosból a pályára, de egyáltalán nem tűnt fel...
A képek szarok lettek, egyet kivéve, a kását. Maradandó gasztroélmény volt, mása, kása...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.