Vasmacs

Olyan szép a vörösbor a kristálypohárban. Emlékszem, hogy gyerekkoromban ez a pohár volt a gazdagság jelképe, ami ott volt mindig a polcon, de igazán sosem került elő. Valahol, valakik ilyenben ittak, nem volt az alján por, nehéz, fehér terítőre került, másik dimenzióban, másik életben. A pohár most is poros volt, gyorsan kifújtam belőle, csak úgy parasztosan, aztán testes bort töltöttem bele. Felmarkoltam egy marék ropit, kiültem az esőbe és meggyújtottam egy cigit, hogy azonnal tér és osztályidegen legyek, mert már nem számít, meg a fehér terítő sem hiányzik az asztalról. Fújtam a füstöt, kortyoltam a bort és eszembe jutott, hogy rosszul gondoltam dolgokat. Isten egyáltalán nem jókedvében teremtette például a szappanbuborékot. És a tűzijátékot sem. Mert nézzük a szikravirágokat, a fényesőt, sóhajtunk, hogy de gyönyörű, miközben valami hiányzik. Pont, mint a tábortűznél, amikor már elcsendesedik mindenki, csak nézzük a parazsat, bámulunk bele, és arra gondolunk, ami elillant. Vagy sosem volt. Ami nincs, nem lehet, a szépből előbújik, ami fáj. És olyan félseggel megyünk haza a tömeggel, miután kicsit tapsoltunk, és bánatosan állunk fel a tűz mellől, sokszor nem is tudjuk, hogy miért. És hát a buborék... Fújjuk, nézzük, ahogy száll, olajos szivárványosan csillog, még látjuk, még ott van... aztán szétpattan, volt, nincs... Isten őszinte kedvében találta ki ezeket, persze kicsit huncut játékosan. Fellebbenti velük a függönyt, hogy bután bámuljunk magunk elé. Már majdnem jó. Már majdnem érezzük. De a miénk sosem lesz, és megérteni... azt sem fogjuk soha.