Ha kinőttük a kamaszkori "mindenkinél jobb vagyok, különleges vagyok" korszakot, általában szeretjük azt érezni, hogy úgy általában egyformák vagyunk. Mert ettől könnyebb, hogy mindneki ugyan azzal a nyomorral küzd. Sokszor gondolkodtam már, hogy valami baj lehet velem, mert az ingerküszöböm valamitől igazán magasra került, ez pedig általában nem tesz boldoggá. Ez komoly kérdés, neki is szegeztem Gy-nek a konyhában, hogy miafaszért nem elég nekem, hogy megírom a hivatalos megírni valót, aztán örülök a gyerekeknek, a fűnek a kertben, hogy nő és boldoggá tesz, ha megetetem a főztömmel a családot. Ebből a háromból egy igaz, mert boldog vagyok a gyerekeimtől, de mindig kell mellé valami, a fű idén nem nőtt, a főzés pedig senkit sem tesz boldoggá a családból. Mindig kell valami plusz, amin jár az agyam, amit tervezhetek, amit csinálhatok, vágyok a sikerre és baromira zavar, ha nem onnan jön, ahonnan várom. Túl bonyolítom a dolgokat Gy. szerint, mert ettől jó. Csak hát olyan nehéz. Ez egyébként egy igazán polgárpukkasztó poszt, mert igazán sírhatnék arról, hogy drága a kenyér. Vagy drága a frank. És tényleg foglalkoztat, hogy előtörlesszünk-e, de az meg kit érdekel...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.