Nem szeretem a vitákat  a világhálóra szőni, de erre a kérdésre választ várok, de komolyan.

Pénteken kávézni mentem a faluba, nagyon régóta előszőr. Gy. későn jött haza, meg is csúsztam a dolgaimmal, az esti otthoni programjukat és a saját kényelmemet biztosítva, feldobtam, hogy mi lenne, ha bevinnének és kidobnának az Oktogonon, utána nyalhatnának egy fagyit. Ki is tettek és először még nagyon vicces volt, amikor összefutottunk a családommal, aztán, amikor beültünk a többiekkel, csak kicsit lepődtem meg, hogy a két gyerek boldogan berohan hozzám a füstös kávézóba. Dehát sírtak utánad, mondta bárgyú arccal Gy. Amikor harmadszorra mászott rám Andris, egy órán belül, hogy anya, gyere, hiányzol, a bárgyú mosolyú Gy. pedig kintről nézett be, hogy mit csináljon, ha az anyjukhoz akarnak menni, akkor valami elszakadt. Azóta fel-fel jön a téma, miszerint én mennyire dög vagyok, hogy nem örülök a gyerekeimnek, én pedig azon gondolkodom, hogy valahol nagyot tévedhettem egyszer, ha nem is sejti, mi a bajom. A havi egyszeri szabad estémen általában sokmindennek szeretem képzelni magam, legkevésbé annak, hogy anyuka vagyok, aki után nyígnek a kölykök. Aztán ki tudja, lehet, hogy nincs igazam, már miért lenne, de biztosan nekem is el kellene vinnem a Rádayba a két gyereket valamelyik este, miközben a Jó Nő Felfogó Gáton belül iszogat boldogan Gy. a haverjaival. Kár, hogy nem sírnak a gyerekek utána. Meg különben sem szórakozni jár oda...

Szóval válaszokat keresek,