Szeretem az értehetetlen, látszólag összefüggéstelen szövegű dalokat és verseket. Prózában is, ha én írok valami hasonlót, Gy. mindig felvont szemöldökkel mondja, hogy ő ezt nem érti, én meg nagyvonalúan tovább lépek, nem baj, mondom hangosan, én sem, mondom magamban. De pont így jó. Imádom ezeket az értelmetlen dolgokat összefűzni, a káoszban mögöttes tartalmat keresni. Rajongok a megmagyarázhatatlan kapcsolatokért és az értelmetlen viszonyokért. Az életképtelenekért is. Szeretek kártyavárakat építeni, elméleteket gyártani, megmagyarázni azt is, ami nincs.

A demagógiától a falra mászom, persze csak a másétól. Az így kezdődő dolgoktól, miszerint, neked csak ez...., csak ettől..., csak így... pillanatok alatt dühös leszek. Pont úgy, mint a sznobságtól. Az anyagi részétől, amikor nagyvonalúan taxival kell az éjszaka közepén mondjuk Bécsbe menni, mert van egy jó hely, vagy a lakásban mindenhol cirádát cirádára és csínyre kell fordítani, mert az úgy úri. Hányok a márkázástól, az utánzástól és leglegleg dolgoktól. Persze csomó mindent már nem hiszek el. De legalább remélek. Vagy valami olyasmi.