Igazán tanulságos volt a hétvége, ami leginkább egy túlélőtúrához hasonlított. Mármint túlélő túra volt, miket is beszélek. Mint kiderült, Gy-nek halvány gőze sem volt a potnos programról, helyről és a barlangtúrák pontos tervéről, így szobat 11-kor úgy tett le minket Bundival Aggtelken egy micisapkás bácsi, egy hetvenes nénike, valamint egy kölesgolyót rágcsáló, elhivatott család mellett, mint egy szatyor krumplit. Persze lehetett volna némileg gyanús, hogy egy normális, sétálgatós túra, ráadásul gyerekeknek, nem tart 4-5 órát, de nem gondolkodtam, hiszen a szervezők biztosak a dolgukban. Ugye. Meg minek jönnének rozzant öregek egy ilyenre, de a tér és idő itt még nem hajlott el annyira.

Szóval a hosszú túra, ami egyébként az öt nehézségi szint négyes fokozatával jelzett, a túravezető családjával (ez magyarázhatja a jelenlévők állapotát, egyszer élünk, lássa még anyu és apu a barlangot teljes hosszában), plusz velünk indult, és rajtunk kívül senkinek sem volt fingja sem, hogy mi mi a rákot keresünk ott. Helyesbítek, nekünk sem. Mivel mi úgy tudtuk, hogy ez egy sétálós út lesz, éppen csak játszóruhát húztunk és magunkra kapva az összes rétegünket, csatlakoztunk a micisapkához, a köleses fiatalokhoz és a hetvenes nénihez.

Fél óra után aztán extrém túrává vált a séta, a csukánk úgy csúszott az iszapon, mint a kori a jégen, hátul a hetvenes brigád sírt, elől harcoltunk mi. Egészen addig, amíg Bundi, a tök sötétben, mert mondanom sem kell, hogy nem volt kivilágítva a barlang, csak mi adtuk a fényt (nálam csak egy uv lámpa volt, amiben nagyon szépen fehérlettek a kristályok), szóval Bundi a tök sötétben kontrollálhatatlan lett, és egy nagyobb pocsolyánál úgy gondoltam, hogy jobb, ha a széleken halad, nehogy már vizes zokniban tegye meg a maradék négy órát. Utólag sokkal jobban járt volna a vizes zoknikkal, mert az oldalazó mozdulat után egy művészi mozdulattal belecsúszott a barlangi tavacskába, ami tíz fokos volt, pont, mint a levegő. Az a néhány másodperc, amíg a gyerek elmerül, annyira belém égett, hogy két napig nehezen tudtam elaludni, ráadásul ki sem tudtam húzni a fülig megmártózott gyereket, csak a túravezető. Így kutyagolta végig csóri gyerek a maradék három és fél, négy órát, alul cuppogós vizesen, felül a kabátomban. Nagyon sietni sem lehetett, mert a micisapka és a hetvenes néni nem igazán tudott haladni, akkor már senki sem tudta, hogy ki, miért van a túrán, amit a résztvevők egyike sem fog soha a büdös életben elfelejteni. Most várjuk a gyulákat, úgy  mint tűdő, mint torok és egyéb klassz dolgok. De legalább elmondhatjuk, hogy a nagyoknak is büszkeségszámba menő Aggteleki hosszú túrát majdnem hat évesen Andris kipipálta. Kár, hogy ha rajta múlik, a büdös életben nem megy cseppkőbarlang közelébe.

Panna a legnehezebb Kossuth túrát teljesítette, nyakig merülve a vízben, szakadékok felett. És csak azért nem tudok olyan nagy hévvel beszélni a dologról, mert szerencsére nem láttam, de ez tényleg szerencse, mert ha jelen vagyok, Gy. heréit fonom kosárba.

Bundival a túránk végül valahogy hosszabb lett, mint a másik csapaté, a kölesgolyós család, a micisapka és a hetvenes korosztály közé bepréselve, hazajutottunk Jósvafőről egy teherautón, hogy a szállásnál derüljön ki, a ház kulcsa a kocsinkban van, húsz perc gyalogútra tőlünk. Ekkor leroskadtam egy padra, a gyerekről lehántottam a már alig vizes alsó cuccot, hogy egy bugyiban és a melegítőfölsőmben üljön elgyötörten, én meg a világ legtermészetesebb dolgaként nekiálltam bőgni, olyan istenigazából. Felejthetetlen nap volt.

ps: A maradék program, hegymászás, erdei kirándulás kiváló volt, némi elfelejtett ebéd miatti hisztimet leszámítva. Utólag röhejes, hogy a kaja miatt leettem Gy. fejét, a barlangtúra miatt meg csak bőgtem, megállíthatatlanul. Igaz, ez utóbbi mélyebb nyomot hagyott...