Vasmacs

Este, hónapok óta előszőr Andris mellémkuporodva aludt el. Teátrális arccal közölte, hogy "rettegek", így összebújtunk, és a könyvem tompító hatása nélkül csapongtam. Hogy miért nem boldogok az emberek, mert nem azok, magamban is látom a gyári hibát, amiről vitatkozhatunk, vagy önámítás nélkül megegyezhetünk abban, hogy maradéktalanul nem vagyunk boldogok. És nem is leszünk. Talán utoljára az ősmeberek dőlhettek hátra a barlangjukban, amikor mindenféle társadalmi és érzelmi kötöttség nélkül vehették el azt, ami kellett nekik, nem törődve senkivel, az ösztöneikre hagyatkozva és kielégítve azt. Ez volt az ő luxusuk, a miénk pedig a meleg, az antibiotikum és az internet, s a fene tudja, hogy nagy ár-e ez nekünk, hogy a saját boldogságunkat fűztük egymásba a hosszú és nyugodt élet reményében. Befűztük, behálóztuk magunkkal egymást, úgy kapcsolódunk össze, mint az idegsejtek, egy önző döntéssel pedig láncreakciót indítva borítunk fel mindent. Ezért aztán hagyjuk az egészet a fenébe, kompenzálunk, amivel megpróbáljuk elnyomni az űrt és szép betegségeket növesztünk magunkban. És álmodunk. Nappal is. Aztán Andris elaludt, miközben a tengerről beszélgettünk, a kagylókról, én pedig nem mondtam neki, hogy én is rettegek, de egészen mástól.