Vasmacs

Szombaton hűen önmagamhoz, nem hagyhattam elkallódni Bundi oldalfájását. Az úgy történt, hogy esett a hó és a két gyerek az első levegővétel után ébredéskor kirongyolt a kertbe. Én békésen sütögettem a gofrit, néha kinéztem, hogy egyik sem esik-e le éppen a fáról és csak halványan futott át rajtam, hogy utoljára, amikor én bent molyoltam, ők meg kint, átfestették az utcát, egy balta segítségével (a gyevi ugorjon).

Aztán átázva bejöttek, Andris derékszögbe hajolva, mert nagyon fáj a dereka. Lázas kérdezősködés, hogy mi az isten történt, Panna minden mozdulatát nézte kint, de azért mégis, mi van ha...meg különben is, akkora hóembereket húztak fel, hogy elképzelhetetlen volt, melyik emelte meg a testrészeit. A következő két óra kétségek között telt, Bundi feküdt, nyüszögött, mert fáj az oldala, lábát sem tudta felhúzni, basszamegmár ez valami sérv lehet, már láttam is mindenféle műtét előtt, alatt és után. Persze azért az gyanús lehetett volna, hogy amikor a nővére a laptopon ügyködött, hirtelen felegyenesedett és tiszta ábrázattal figyelt, de az ebéd alatti gyors összeomlás meggyőzött, hogy nincs kecmec, megyünk a Heim Pálba.

Akinek van néhány gyereke, csukott szemmel is tudja az utat, valami szarsággal, jó esestben, mármint a szarság a jó eset, szóval nem ismeretlen közeg az ügyeletes kórház rotációjába való beilleszkedés. Mire oda értünk, Bundi kivirult, akkor már nem volt érdemes nyígnie sem, hogy neeeee, mert ugye már indulatban voltunk, így inkább rohangált, énekelt, egyszóval teljesen egészséges arcát vette elő. Már a recepción fennakadtunk." Fájt neki, de tényleg. Andris, ugye, hogy nagyon fájt? Hát, most nem."

Miután többször megkérdezték, hogy biztosan nem esett-e rá a gyerek az oldalára, és többször nem merték megkérdezni, miután töredelmesen bevallottuk, hogy volt reggel egy csikiparti, amiben lehet, hogy valami hatás érte, szóval az esetleges erőszakról hallgattak, még a pszichológiai vizsgálódás ideje tarthatott a váróban. Megkaptuk hát a 2389. sorszámot, teljesen jogosan, mert tele volt a váró összerakandó kiskölykökkel, valamint fájófülü, non stop hányó, köhögő lurkókkal, a mi Bundink meg minden volt, csak elesett nem. A három percenkénti fájeazoldalad kántálásra pedig büszkén és felháborodottan mondta, hogy ugyan, majd ugrott hármat illusztrálva fitt állapotát.

Aztán bejutottunk, én mondtam Gy-nek, hogy akkor most ő beszél, mert a recepción már hülyét csináltam magamból, de sajnos a doki nő nagyon kedvesnek tűnt, így mire Gy. szóra nyitotta a száját, már válaszoltam is a kérdésre, hogy mi történt: Hát, megtolt egy nagyobb hógolyót...

A vidám személyzet hosszan búcsúzott tőlünk, én meg távozóban az ügyeletről végig azt mondogattam, hogy csak mindig így, meg ennyivel, ezerszer kiröhögtetve magam, mert annyira szívszorító ez a hely...