Nem is meséltem, hogy kész az utcánk, pedig a történelmi archiválás szempontjából fontos. Le is fényképeztem a csillogó betont, miközben Panna röhögött, hogy mennyire vidékiek vagyunk, hogy fényképezgetünk egy beton utat. Áh, fiatalság!
Szóval nem tudom leírni azt a flash-t, amit akkor éreztem, amikor először rákanyarodtam teljes hosszában az utcánkra, nem kerülő hadműveletekkel, mert a nagy aknákat már félálomban is tudtuk. Eddig például bármilyen mélyen aludtak a gyerekek, amikor az utcába értünk, kipattant a szemük, szerintem a holtakat is felrázta volna, de mindegy.
A nagy öröm mellett persze eltörpült az utolsó két hét építkezési logisztikai mélypontja, amikor volt, hogy sehonnan nem lehetettt ki és behajtani, és egyáltalán megközelíteni az utcákat. A kereszteződésekben ugyanis nagy fekvőrendőrök kerültek, amit, belehúzva a határidő lejártához közeledve, az összes környékbeli utcában egyszerre csináltak. A türelem és a jómodor meg elfogyott a munkások és a lakók részéről is, így simán beálltak buldózerrel, meg traktorral, vagy mivel középre, minden oldalra, az anyázó autósokra szarva. Nem egyszer szorultam be reggel, sőt, olyan is volt, hogy akkorát kerültem, hogy a Kerepesin találtam magam. Mára már tiszta minden, csak két munkás tárgyalta a dolgait a kereszteződés közepén két autóból, ablak letekerve, én meg csak néztem, hogy basszamegmár 15 centivel arrébb ezt most miért nem lehet??
Mindegy! Történelmi pillanat, üzenet az utókornak virtuális jövőkapszulásban, A L. utca 2010. november 15-re teljesen elkészült.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.