Vasmacs

Hohó, őszi szünet van és nincsenek gyerekeim. Távol tőlem és Afrikától, a szokásos felállás van, a kórus egyszerre mondhatja: igen Bundi beteg. Még soha nem hagytam sehol ott, hogy valami rejtélyes kór ne ütött volna ki rajta, biztosan valami láthatatlan kötelék van köztünk, ami ilyenkor elszakad és pszichésen leveri Andrist. Pedig igazán jól érzi lent magát, de már megszoktuk.

Tegnap egyébként az én napom volt Gy. szerint. az első gyerekmentes napot temetőlátogatással ünnepeltük a város több pontján, nem baj, van még időnk, gondoltuk. Szóval másnap, az én napomon, öt körül hazaestem, itthon még picit melóztam, majd bedobtam egy mosást (micsoda izgalmak). Beesett Gy. angyali ábrázattal: Hoztam neked gitár húrokat!! Valahogy nem voltam humoromnál, de ekkor sebesen készülődni kellett, mert mászni mentünk. Odafele nyilván látszott rajtam, hogy basszamegmár nincsenek itt a kölykök, most Gy. feszített tempója után futok, szarok a farmra és a falmászásra, csak hanyattdőlnék. Gy. rámnézett nagy szemekkel: Azt hittem te akarsz nagyon mászni!!! ÁÁÁÁÁÁÁ.

Egyébként csak csendben mondom, hogy állat jó volt és megyek legközelebb is. Csak kicsit jött le a bőr a kezemről, és alig tudom a klaviatúrát csapkodni, de király volt.

A ház üres, de még nem volt időm szomorkodni a fiatalkorúak után. És már nem is lesz, mert megírom most a maradék cikkemet és irány a világ közepe. Most már mindent tudtok rólam, hogy ne kelljen felhívnotok. Csók.