- Az a helyzet, hogy elfelejtettelek.-és leszálltam a hűtővel szembeni asztalról.
- Tudod, már nem üres a levegő és ahogy felnézek a csillagokra, már nem jut eszembe róluk, hogy azért fénylenek, hogy lássak csukott szemmel is. Ha beszívom a levegőt, van helye, mert nem vagy itt.-és rámutattam a mellkasomra, ami valaha úgy égett, mintha egy bomba lenne belül, ami nem robbanhat fel, pedig úgy lenne a jó. Hogy végre kiszabaduljon minden, mert az nem lehet, hogy mindig csak ott van láthatatlanul, a külső békét felborítva, belülről égve, mint egy izzó vasrugó.
- És jobb is ez így.-kivettem a felvágottat, rádobtam a kenyérre. A kenyér márcsak egy kenyér, darabosan rágtam, a fűrészízt meg nyeltem, mert ez már csak ilyen. Hétköznapi ajtók, hétköznapi buszmegállók, hétköznapi, érdektelen kellékemberek. -Jobb is szín nélkül, tudod, már nem is bírnám, vakítana.
A beszívott levegő pedig, ahogy bejött, úgy távozik, nélküled, visszhangozva, üresen, kiábrándultan, alulmaradva.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.