Már megint ott ült, térd a térddel, füstben, arctalan tömeggel. Álom az álomban, valami régi, megszokott alsó bugyor, mint a kóma. Minden ismerős, csak én nem vagyok a régi, zavar a térd, a füst és az arctalan tömeg. Zavar a kimondatlanság, az akarás nélküli akarás, zavar a zavar. Már arra sem gondolok, hogy fel kellene állni, csak mozdul a lábam, hiszen kit érdekel már a térd, jelentékét vesztő hang. Megyek, mert tudom, hogy a lényeg valahol máshol van...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.