Álltunk a boltam, Mása és Irina. Letompulva, szétzuhanva, mert ez már az ötvenedik ugyan olyan hely. Elég volt csak ránéznem, beindult a gépezet, egyszerre robbantam fel, kívántam a pokolba és szerettem meg mégjobban, mint egy cinkos társat. Láncszemek, amik összeillenek.Az egyik végén végleges töréssel, de a másikon már ott az új kapocs.
Újabb valami, amit megfog, átad, megfogom, visszaadom, leteszi, visszaveszi. Röhögünk. Miközben haladunk előre, gyakorlatilag teljesen vakon, ömlenek a pótolhatatlan történetek. Részeges Pisti...Árulkodós Maris...Tudod, az aaaa...Tudom, az. Félszavak.
Várom, hogy az én Kapcsom is beérjen, értékelje a HONNANT, átformálja, újraélje. Hogy olyan legyen, mint mi, de mégis más. Jó lenne egyszer így végig menni együtt, bárhol, hétköznapozni, ünnep nélkül, a modern, konzumerdőkben, vasbazárokon.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.