Vasmacs

Ma ismét szigetelünk. Próbáltam előre pihenni, de reménytelen, ráadásul a szervezők nagyon jók voltak hozzánk, mert gyakorlatilag egy napra tették az összes olyan zenekart, akik miatt agyalni kellett volna, hogy mikor menjünk. Cserébe, fél öttől hajnalig folyamatosan van valami elérendő, természetesen a sziget, egymástól legtávolabbi pontjain. Egyszer Zs.-vel annyit mászkáltunk kint, hogy begyulladt a térdünk, sajnos legtöbbször a tömött úton való bolyongás villan be magáról a szigetről is.

Idén 17 éve járok ki egyébként, néhány szülés miatt kihagyott évet leszámítva, de Pannával például kint voltam egy Kispálon 8 hónapos terhesen, persze a hangtól távol-már amennyire lehet, mindenesetre Panna nem lett retaldált. Szóval 17 éve, a legelső alkalommal, amikor még diáksziget volt a neve- én meg még mindig így hívom-, 300 forint volt a belépő. És azt hiszem, alig volt színpad, talán csak három, de alig tudtam aludni a sátorban a hangzavartól. Fürödni például hazajártam, mert közel laktunk, de így visszagondolva, nagyon kemény állapotok uralkodtak. Még ma sem értem például, hogy ki volt képes ellopni egy 35-ös sarut, minek következtében újra kellett beruháznom. Aztán eszembe jut, amikor később értünk egyszer vissza a sátorhoz, mint a fiúk és elkezdett esni az eső, minek következtében, az egyébként szabad ég alatt alvó pasasok bevonultak a sátorba, és nem tudtuk őket felébreszteni. Mellettünk meg valami francia együttes indiánsátrazott, jobb híján ott kaptunk helyet, s bár az események homályba vesztek, az azért megvan, hogy hogyan alakított ki velem szorosabb kapcsolatot egy félvér tag- figyelitek, megvan az első francia csók. Na igen, hamarosan mindezt visszakapom, Panna csap bele hat év múlva esetleg a lecsóba, én meg rághatom a kefét, hogy ki kapja el őt.