Azért meg kell állnom a Kispál koncertnél egy picit, mert érdekes volt, több dolog miatt is. A hihetetlen tömeg naaagy nagy ugrálásra készült, aztán csodálkozva szembesült azzal, hogy ezek tényleg búcsúzkodnak, ráadásul csak picit foglalkoznak azzal, hogy a nép fel legyen szívva, (ha nem lenne revizorom, akkor azt írnám, hogy szopva, de én nem vagyok olyan trágár). Lovasi tényleg meg volt illetődve és az összes ember a színpadon, az egész pedig egy gyönyörűen megkomponált kis doboz volt, amiből valaki időről időre előhúzta a nyulat. Hát igen, a művészember ért az ilyesmihez, hatvanezer ember előtt pedig normális, hogy megremegnek az utolsó lépések. Mert sziporka nem nagyon volt, inkább olyan torokgombócos integetés, ezt pedig érdekes módon, kábé a félidőben észre is vette a közönség, hogy maguknak játszanak. Ült Kispál és a Lovasi egy-egy szál gitárral a konyhának berendezett színpadon és istent dícsérte, réééészegen, megvolt hát a honnan hová is.
Nem volt visszatapsolás, nem volt tombolás, ahogy minden koncerten bepróbálkozik még a tömeg, biztosan ilyen a tömegpszichózis, mert a végén tényleg összeálltak egy képpé, háttal a közönségnek, akik kádárista stílusban tapsoltak fütty és hőbőrgés nélkül. Aztán majd biztosan beteszik valamilyen dadaista albumba: Innen jöttünk és itt van mögöttünk az életművünk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.