Nem merek megmozdulni, mert játszik. Teljesen egyedül. Másnak ez nem jelent semmit, mert a gyerekek öt évesen játszanak, Andrisnál viszont nagy szó. Ahogy nézem azt a széles kis hátát és a kócos fejét, úgy megsajnáltam, mert nem akar ő senkinek sem rosszat, csak hogy mindig figyeljen rá valaki. Éppen ezért, egész nap csacsog, ha kell, hülyeségeket beszél, csak ne legyen csend.

Szóval háttal ül nekem, egy lego figura fejét gyömöszöli éppen bele a gyurmába. Fontos művelet, gondolom azt hiszi, hogy nem szabad, ezért lapít. Éppen ki akartam menni füvet nyírni, de nem bontom meg az egységet, végre megtalálta a fantázia fonalát, nem ugrálok, csak a szemem sarkából lesem. Olyan kár, hogy a sok, felesleges dolog elveszi a gyerekeinkről a figyelmet, pedig igazán helyes emberkék. Neki sem lehet sokkal jobb, egész nap gyerekek nélkül, csak velem, akinek mindig van valami hülye dolga, persze neki hülye, nekem bizonyára valami roppant fontos és halaszthatatlan. Így lenne tökéletes egyébként, együtt, egymásra figyelve, mindig és mindenhol. Csak az a baj, hogy pont ezektől a gondolatoktól lesz belőlünk idióta anyós, mert, mire összecsiszolódunk, megint megbillen az egyensúly. Fene ette az egészet.