Vasárnap aztán lehúztunk a gyerekek után, hogy legyen közös élmény is. Egyébként mindig rájövünk, hogy ha nincsenek itthon, vagy mi nem vagyunk otthon, felháborítóan tudnak hiányozni.
Csónakáztunk is, ezzel pedig megdöntöttük az egy csónakban ülés rekordját, igaz, némi pánikolással, de kitartottunk. Ahogy nőnek a gyerekek, egyre kevesebb a hely, a kihívás egyre nagyobb, szóval lassan két részletben férünk csak el. Bizonyítékot most nem találok, hogy vízre szállt a sárga csónak, mert Gy. elárasztott képekkel, reggel óta formázom őket.
Horgásztunk is, kevés türelemmel, az aprónép ugye alig látszik ki a fűből, a békák meg rohadt messze kuruttyoltak csak, ezért össz-vissz két molnárka akadt fenn a hálón. Kislattyogtunk Fűzanyóig, volt kidőlt fa is az útban, Jolanda pusztításának bizonyítékára. (tudtátok, hogy ez a neve a ciklonnak, vagy hurrikánnak, ami lecsapott két hete?).
Aztán bringáztunk is, de sajnos fogyott az idő és vissza kellett fordulnunk. Azért a hídig eljutottunk, annyira elég volt, hogy legyen mára izomlázunk. Meghekkeltük Panna bringáját is.
Nagyon mennénk már az Adriára. A hétvégén négyszer mentem a völgyhídon, és mindannyiszor arra gondoltam, hogy a horvát terepen járok (nem ez a híd, ez csak illusztráció, mert híd alatt, híd alatt...). Már csak 6 hét...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.