Vasmacs

Amikor a papa meghalt, sok tüskét hagyott maga után. Vagyis, ezeket inkább kihúzta, mert hát a halál utáni idő nagyvonalúsága az, hogy felejtünk és megbocsátunk (ha sikerül) is. Aztán, amikor már tiszta az agy, újraértékelünk, megértünk és feloldozunk. Erre pedig remek az a közhely, hogy az idő mindent megggyógyít.

Egyébként a fenét , rendezett sorokat fúj szét, vagy éppen véletlenszerűen kuszákat rak helyre, de így, vagy úgy, valamit megváltoztat. Valamit lerombol, aztán valahogy felépülünk. És rá kellett hogy jöjjek, önmagam pszichoanalízise után, hogy valamit nagyon elrontottam a gyászmunkámban. Mert, gondoltam én mélyen, a halál egy végső leszámolás, a tetteink, életünk büntetése, világos, a papa is azért halt meg, mert valamit nem csinált jól. Vagy már reménytelen lett volna jobban csinálnia, leélte a maga idejét, egy másik dimenzióban, vagy itt, majd újra dobhat. És persze végig mentünk a gyász állomásain, de már minden olyan távoli. És jó lenne, ha itt lenne, de nincs és ezen nem lehet változtatni. Elfogadás. Elfojtás, vagy az isten tudja mi.

Néha aztán, amikor valaki meghal, csak úgy, értelmetlenül, hirtelen, megtorpanok, hogy ezt akkor most hogyan...És akkor tudom, hogy olyan hülyén élünk, hát miért állítunk fel elméleteket, miért dugjuk homokba a fejünket, hiszen a befejezés ez. És ilyenkor olyan nehéz arra gondolni, hogy ez benne van a pakliban, törvényszerűen. Anyákat, apákat temetünk. Meg testvéreket, barátokat, sőt, gyerekeket. Egy falat valóságot. És, bár ez a legvalószínűtlenebb az egészben, elszakíthatatlan lánccal kötődünk innentől kezdve valami ősi társasághoz, egy halom koporsón, síron és emléken keresztül. Részei leszünk az elmúlásnak. De, néha teremtünk is, így élünk a két "vég" között. Kapaszkodva a materializmusba, állandó pontokat keresve. S a kérdés már csak az, hogy megértjük-e:

"...Vagyok" -- bolond szó. Voltál és leszesz.
Örök levés s enyészet minden élet..." (Madách, Az ember tragédiája)